Így év vége felé tényleg illene pár sorban hírt adnom magamról, nemde? 

Kezdjük onnan, hogy szeptemberben visszajöttem. Isteni volt éjjel egykor a két hónapja gazdátlan lakásba belépni, levegő nincs, ujjnyi por van, viszont, minden növényem túlélte a gazdátlanságot. Két nap múlva már kezdődött is a munka, de nem baj, így sokkal jobb, mint egy hétig dögleni, és jetlagelni csak úgy lárpurlár. 

A csoportjaimat nagyrészt visszakaptam, kivéve a belsőépítészeket, amit nem tudok eléggé megköszönni a nagy órarendezőnek. Azt a hatalmas tudás, amit beléjük rakódott az előző félévben, valahogy nem bimbózott ki, inkább csak úgy beszáradt, nem baj, locsoltam rájuk egy kis friss vizet, meg gyömöszöltem egy kis újabb tudást, aminek az lett az eredménye, hogy a vizsgán alig bukott meg valaki (kb. 5%)i, bár azoknak még mindig elég nagy az aránya, akik azért buktak meg, mert nem jártak órára, ez kb. 30 %. Az idei vizsgakérdések: 

1. Are you married?

2. How many people are there in your family?

3. Do you have any brothers or sisters? 

4. How old are you?

5. How old is your father/mother/sister/brother?

6. What sports do you like?/ What sports do you do?

7. How often do you.....?

8. What do you do in your free time?

9. How often do you....?

Valamint a könyvben egy családfáról tettem fel egy darab kérdést, ilyet, hogy Who is Sam's cousin?

amúgy elvileg oda volt írva mindenki neve alá, milyen rokonsági fokban áll Sammel. És még, volt egy ábra sportok piktogramjaival, azokra kérdeztem rá, valamint azt is meg kellett mondaniuk, hogy do, vagy go, vagy play. Nem angolosok, sorry:)

Közben kaptam négy elsőéves csoportot is, azok egész tűrhetőek, mármint az előző évihez képest. Hiába na, új generáció. 

Az eddig itt töltött bruttó egy év alatt a következőket gyilkoltam meg:

• 32 házilégy
• 15 szúnyog (közvetlen gyilok, a füstölt áldozatok számát nem tudom)
• 9 százlábú
• 4 kaszáspók
• egy család ismeretlen származású és felekezetű fekete bogár (itt csak felbujtó)
• 1 kígyó - nem volt mérges, csak én szomorú, miután kiderült, hogy feleslegesen tapostam szét a fejét, de hát reggel hét óra negyven volt, készültem elindulni, mikor is a hálószobaajtó előtt valami izé volt a földön, na mondom, még ezt a koszt innen elpakoljuk, ne maradjon itt, aztán ahogy lehajoltam, hogy fölvegyem, akkor láttam, hogy egy csúszómászó, békésen szundikált, de akkor hirtelen nem tudtam, lenne-e időm kikeresni a kis állathatározóból, ki ő, és kell-e tőle félnem, így aztán gyorsan megoldottam a kérdést.  Ráadásul a helyi babona szerint kígyót találni gazdagságot jelez, már ha nem irtod ki, mert akkor sztornó, így a gazdagság ugrott, ezúttal kérem  a mindenkori és mindenhonnani adóhatóságoknak is a fentiek szíves tudomásul vételét.
• majdnem egy skorpió, de ő megúszta, Angie mosdókagylójából kiemeltem és szabadon engedtem, de ez meg nem tesz gazdaggá, csak nyugodtabban alszom, hogy nem öltem. 
• nem hosszú a halállista, mert nagyon kevés húst eszem, bár soha nem voltam vega, nem is tervezem, de valahogy így jön ki a lépés, na jó, néha egy kis disznócska, rákocska, kacsácska...

De vezeklésül legalább most kilencedszerre is megnéztem a Microcosmost, csak ajánlani tudom minden fásult lelkű, urbanizálódott gyilkosnak. http://www.imdb.com/title/tt0117040/

Két hónapos jubileuma annak, hogy semmit sem írtam, egészségünkre!

Először is, néhány szó az iskoláról, amiért itt vagyok. Ebben a félévben eggyel kevesebb csoportom volt, ami 16 órát jelentene hetente, ha nem lenne minden csoportnak szakmai gyakorlata egy, két vagy három héten keresztül, így gyakorlatilag sosem volt 14-15 óránál több egy héten. Okosabbak nem igen lettek, szorgalmasabbak sem, némelyik úgy ült ott márciusban, mintha most jött volna a Marsról. A diákok jelentős része nem is járt órára, ami tiszta nyereség, hiszen úgyis csak az oxigént szívták volna el a többiek elől. Persze az utolsó hetekben megjelentek, ki tudja miben reménykedve, én így is nagyon engedékeny voltam a hiányzást illetően, a policy az az óraszám 30%-a, én kb. a felénél húztam meg a határt, de az agyvizem  felforrt egyből, amikor megláttam, hogy ezek szépen bejönnek, mintha mi sem történt volna, beülnek hátulra, fej a karra, fülhallgató a fülbe, és indulhat az angolóra. Úgy zavartam őket haza, hogy csak úgy zengett a kettes oktatási tömb. Mondjuk nem vagyok rá különösebben büszke, hogy elborul az agyam, és ordítok velük, mert nem szokásom, nem is igen fordult elő korábban, de itt valahogy mindenkiből előjön az ősállat, és nem azért, mert nem tudnak angolul, ebben a tekintetben a türelmem végtelen, ha látom valakiben a szándékot, hanem az arcpirító, agylobbantó hozzáállásuk miatt.

Mivel szégyenletesen régen nem írtam, itt az ideje leporolni néhány régebbi emléket, amit megosztásra érdemesnek tartok.

A vizsgák és az értékelések adminisztrálása után már sok érdemleges nem történt, az utolsó előtti napon Angie kollégával együtt mentünk Zhengzhouba, ő aznap szállt haza, igen kellemes cirkusz rendezése után. Miután egy db. max 23 kilós csomag feladása engedélyezett, ezért ő természetesen kettőt akart feladni, amik összesen kb 26 kilót tettek ki, erre mondta a kislány, hogy ok, de akkor 400 és 1000 RMB közötti pénzt kell fizetni. Előző nap felhívták a repteret, megkérdezték, hogy lehet-e második poggyászt feladni, és természetesen azt válaszolták, hogy persze, no problem. Hát hogyne, az csak így megy, haha. Ráadásul, a kisasszony azzal vigasztalta még a szerencsétlent, hogy majd Pekingben, ahol újra be kell csekkolni, újra ugyanebbe a problémába fog ütközni. De aztán addig ajvékoltunk, hogy végül is felengedte mindkét csomagot, ingyért, de mondta, hogy Pekingben újra kell kezdeni a harcot. Aztán becsipogott a cucc, ki kellett bontani az egészet, Angie, a művészlélek, telerakta a bőröndjeit gyönyörűen becsomagolt karácsonyi ajándékokkal, mert kb 4 éve nem volt otthon, hadd örüljön a család, na most mindent szét kellett barmolni, merthogyugyanis volt köztük egy díszkard is JJJ Pekingben persze fizetnie kellett, szegény asszony, igen elgyötörten érkezett meg Plymuthba....

Én a reptérről bementem a városba- köszönöm a CUZ-nak, hogy bár ezt a repjegyet nem fizették, mégiscsak az én magánvakációm, de adtak kocsit és sofőrt, aki kivitt minket a reptérre, és utána engem be a városba, sőt, amikor visszajöttem, ki is jött elém és hazahozott.  A főtéren volt találkám Norbival és Zolival, a Keleti Nyelvek két tehetséges diákjával, akik ösztöndíjjal tanulnak kint Jinanban, és most éppen Zhengzhouban voltak, így összehoztunk egy rövid találkát, ami egy Mekdöncis vacsorában realizálódott.

Utána taxit akartam fogni, hogy elmenjek a hotelba, amit interneten foglaltam két nappal előtte, ámde sehol egy rendes taxi,  mindenhol csak ilyen piros kis nyitott autókák, mint kb a Margitszigeten azok az izék. Mindegy, megpróbálkoztam, de nem nagyon akart egyik se elvinni, pedig nem a világ végén volt, kb mintha a Deák térről akartam volna eljutni mondjuk Békásmegyerre....Volt egy bácsi, igazi mesebeli manó, a számok tükrében:  kb 600 éves, 100 centi magas, 3 fogú, 9 millió dioptriás, 1 köbméter büdös, még jó, hogy nem akart elvinni.  Aztán odatoppant egy fickó, aki mondta, hogy elvisz. Igazi vérbeli feketetaxis volt, és nem is akármilyen járművel, egy elektromos robogóval!  Nem kellett kétszer mondani, már pattantam is fel mögé, fel a bukó, bátyót átölel, és indulhat a száguldás. Kb 30 km/óra sebességgel, át Zhengzhou utcáin és terein, kb 40 perces út volt, már sötétedés után, a fények, a város, a szellő, a forgalom kellős közepében suhanva....hát, nagyon jó volt, egy igazi kínai élmény, végre. És az utat is tudta, csak a legvégén állt meg érdeklődni, hogy pontosan merre, de az is rendben volt, és 70 népi pénzt kért és én azt mondom, megérte. A hotel jó volt, másnap a reggeli lehetett volna jobb, de azért jóllaktam, csak nem volt nagy választék, és nem volt KÁVÉ. Még jó, hogy a szobában volt nesz. Mármint kafé. Nem sok időm maradt, azért kitaxiztam (rendes, igazi taxival) a reptérre, semmi gondom nem volt, egyáltalán, sohasem, és szépen,  röpke 30 óra után, hazaérkeztem imádott fatornyos metropoliszomba. 

Boldogságos újesztendőt mindenkinek.

El voltam jó messzire megint. Gyakorlatilag december 15-étől vizsgaidőszak volt nekünk, külföldieknek. Úgy nézett ki a dolog, hogy volt kb. 2 hét a vizsgák lebonyolítására, és két hét a jegybeírásokra. Én nagyon profi voltam, a 900+ diákot 6 nap alatt levizsgáztattam a jéghideg tanteremben, de legalább most ültem, szépen egyesével jöttek be, mindenkitől kérdeztem 5-10-15 kérdést, beírtam a vizsgajegyet a jelenlétire, huss, jöhet a következő. Mivel minden csoportban nagyon sokan voltak, minden csoportnak két vizsganapja volt, így lett két hét. Nos, a vizsgakövetelmények nagyjából így néztek ki:

-          ha az illető diák rájött, hogy vizsgán van, már átment 60%

-          ha megértette azt a kérdést, hogy What’s your name és elmondta rá a kínai nevét, akkor 65%

-          ha azt is meg tudta válaszolni, hogy Where are you from, akkor 70%

-          ha tudta angolul, milyen nap van, 80%

-          ha el tudta mondani, hogy hol tanul, 90%

-          ha azt is tudta, hogy kollégiumban lakik, 95%

-          ha azt is tudta, hogy hétvégén alszik és számítógépes játékokat játszik, 100%

-          ha a kedvenc tantárgya az angol vagy a matematika, már a következő félévre is beírtam neki a 100%-ot.

Ehhez képest, kb. 60% megbukott, 100 pontot 10-15 diák kapott. Voltak meglepetések, akik egész félévben meg se szólaltak, és most a vizsgán kifogástalan válaszokat adtak, ez is a szívfájdalmam, hogy olyan hatalmas osztálylétszámok vannak, hogy egyszerűen fizikai képtelenség mindenkire odafigyelni. Voltak vicces szituk, többen próbálkoztak azzal, hogy amikor nem jutott eszükbe a válasz, elővették a mobiljukat, és onnan akarták előhúzni a helyes mondatot....:) Sokukon látszott, hogy a vizsgát sem vették komolyan, ki se nyitották a könyvet, nem foglalkoztak vele, pedig előre elmondtam, mik lesznek, gyakoroltuk a kérdés-választ is, persze a nagyja akkor is mobilozott vagy aludt, két csoportot haza is zavartam az utolsó órán, mert annyira feldühített a hozzáállásuk. Ezt a többi tanár is eljátszotta párszor, egyszerűen annyira irritáló, hogy az ember a lelkét kiteszi, azok meg néznek értetlenül, hogy de hát miért baj az, ha játszik, csetel, zenét hallgat, filmet néz órán???? A kínai tanárok nem nagyon foglalkoznak ezzel, nem veszik szigorúan, mi fehéremberek meg ki vagyunk akadva. Az értékelésük két részből áll, a vizsga 40%-ot ér az összpontszámból, és van a 60%-nyi órai munka. Amit a kedves kis manók egy része úgy értelmezett, hogy ha ő ott volt az összes órán, akkor az 100%. Haha, volt nagy csodálkozás, amikor látták a 60 pontot, és jöttek reklamálni, hogy dehátőkottvoltak...

Az is szép volt, hogy vizsga után, elkezdtek velem kapcsolatba lépni WeChaten, hogy akkor hány pontot kaptak...eddig szíveim hol voltatok, mit csináltatok...? És a nagyjának szombaton éjfél előtt jutottam eszébe....és én a barom, mindenkinek válaszoltam, ott volt az íróasztalomon az összes jelenléti ív és ahogy jött a kérdés, pikkpakk, már kerestem is ki az eredményt. Állllllat!

 Hát kellemes ünnepeket mindenkinek, még időben vagyok, nem?

Igyekszem apdételni, csak a rend kedvéért is.

Most a kaifengi túra egy-két emlékszilánkját rögzíteném. Magáról a helyről sokat nem írnék, ott az internet, utána lehet nézni. Lényeg, hogy az iskola még a szerződésben is megigérte, hogy félévente egyszer elvisz minket valahova. Na ebben a szemeszterben ez volt Kaifeng. Persze gondosan megvárták, amíg véget ér a jó idő, és akkor mentünk pont, amikor megnovemberesedett az időjárás. Glanz volt az idegenvezetőnk, a hely nagyon szép, érdekes, mindenképpen ajánlom, ha erre járna valaki.

Kb. Két óra alatt értünk oda a kisbusszal, első programpont, reggelizzünk, KFC. Mindenki ciklikusan evett, ivott, kávézott, megint evett, pisilt, kávézott, cigizett, pisilt, evett. A város szélén felvettünk egy kínai hölgyet, akit Glanz a friendjeként említett, és aki nem volt más, mint akivel elém jött a reptérre, és a feleségeként mutatta be, és a friend a két napos trip alatt folyamatosan férjemnek szólította Glanz papát. Az mondjuk tök jó, hogy ha az ember házastársának nem csak az a definíciója, hogy ugyanolyan gyűrűje van, mint neked, hanem a barátod is, de akkor is fura volt a szitu. Én persze görény voltam és megosztottam a többiekkel a kis plusz infót.

Hát, kedveseim, a következő fontos dolgok történtek az elmúlt időszakban: a laptopom merevlemezének elmúlt a merevedése. Próbálkoztam ginzenggel, zellerrel, osztrigával, mocskosul obszcén szavakat ordítottam neki, állítólag van, amikor az jön be, de most nem. És persze ennek péntek délután kellett történnie. Hétvégén próbálkoztam, kínlódtam, de nem lett jobb. Hétfőn irány az IT center, ahol fél órányi diagnosztika után közölték a diagnózist, amit már sejtettem: HDD megmurdelt. Kérdem, itt a kampuszon lehet-e venni. Nem, a városban lehet, kérdezzem Glanzot. Mondja ezt az inforomantikus. Zárójelben, és megvilágításképpen, a helyi helyzetről való képalkotás megkönnyítésére, az ITMan gépén 2003-as Windows XP volt, de legalább nagy monitorral, alig fért oda a kurblis telefon meg a petróleumlámpa mellé. Na, megy az üzenet Glanznak:

Ő is a WeChaten jelölt be, és ugyan visszajelöltem, de nem válaszoltam neki, csak másnap reggel, amikor újra rám köszönt. Az ő adatlapján semmi nem volt, egy kép, se semmi. Aztán vele is elkezdődött a beszélgetés, és érdekes módon kb. a tizedik mondat után nagyon pozitív benyomásom alakult ki róla, annak ellenére, hogy semmi különös téma nem került szóba, hiszen az eleje, az mindig ugyanaz, kivagy, mivagy, mértvagy, stb, szóval a szokásos. Aztán naponta csetelgettünk, volt, hogy két-három-négy órát is, a rekord az 5 óra volt. Ez végül is kiváló, hiszen a nyelvet nagyon nagyszerűen lehet így gyakorolni, mindenkinek ajánlom, de ehhez ilyen partner is kellett, mint Q.i. , aki, mint kiderült számomra, nagyon intelligens, egészen tájékozott, valamennyire nyitott is, annak ellenére, hogy életében nem volt külföldön, én vagyok az első külföldi, akivel beszélt (angolul nem tud, ugyanis), van humora is, udvarias, imád beszélni, de azért figyel a másikra is, szóval ideális csevegőpartner.

Az első, akivel szóba elegyedtem, mint kiderült, tanár egy nagyon közeli általános iskolában. Megvoltak a szokásos körök, hunnénst gyüssz, micsinyász, minekvagyitt stb. Aztán kb 1 nap múlva, mondja bika, gyere menjünk vacsizni. Namost, az érzékenyebb olvasók vegyék elő horgolásaikat és inkább azzal foglalkozzanak. Ugyanis, mentem. Csak így, egyszerűen. Ez itt Kína, ugyanis. Nincs abban semmi, ha elmész, eszel, beszélsz, jól érzed magad.

A kampusz elé beszéltük  a talit, azt gondoltam, majd jól beülünk itt valahová, váltunk pár szót, aztán jól van. Én gyakoroltam a nyelvet, kínai megvillantott egy külföldi barátot, posztolt róla kajás-laowaios fotókat és ennyi. Ja, és még mellette szólt, hogy egy rakás kalligráfiát posztolt a falán, gondoltam, egy kalligráfus ismeretség mindig jól jöhet, bármikor hozhatja úgy az élet, hogy kell az. Kampusz előtt szép fehér autó, tele kínaival, és emberek, én beszálltam!!!! Mindannyian tanárok voltak abból a bizonyos iskolából, egy nő is szerencsére, meg útközben felkapták a meghívóm kisfiát is, aki egy tündérfalat. Elvittek egy hotpot étterembe (asztal közepén nagy kondér, benne rotyog lé, van csípős és nem csípős, tudsz rendelni mindenféleséget, húst, zöldséget, tésztát, azt belehajigálod lébe, majd pillanatok múlva kihalászod, eszed, örülsz.), kellemesen elbeszélgettünk, ettünk, még valami veresbor is előkerült, persze Békés megyében ezt a gyereknek se adták volna, olyan gyenge volt, de azért jól esett.

Xinmibe is beköszöntött az ősz, gyönyörű idő van, most kezdtek el színesedni a levelek, a rózsák pedig még mindig ott pompáznak az utak mellett. A fű is zöld még, mostanában sok-sok kis szorgos diák nyesegeti, ápolgatja a növénytakarót a kampuszon.

A dámszarvasbikák is megkezdték a barcogást, amihez a WeChat 微信 nevű, kínai fejlesztésű, de angol nyelven is elérhető csevegőprogram kiváló lehetőségeket biztosít. Van ugyanis egy „people nearby” funkciója, amivel azt látod, hogy kik vannak még a kb 2-3 km-es körzeteden belül, és lehet nekik üzenetet küldeni. Én eddig egy csomót kaptam, általában kínaiul egy nihaot odabökve, pedig a profilomból világosan látszik, hogy külföldi vagyok, az pedig egyáltalán nem, hogy tudok kínaiul. Ami a legszörnyűbb, akik jártak már Kínában, azok tudják, a külföldiek rémálma, a hallózás, vagyis, mész az utcán gyanútlanul, kínaiak hömpölyögnek szépen, és időnként random utánadordítanak, hogy halllooooo. Ezt a külföldiek 98%-a gyűlöli egy idő után, pedig semmi rossz szándék nincs mögötte, engem pl. nem zavar, néha rájuk vigyorgok, visszahallózok, aztán mindenki megnyugodva megy tovább a maga útján. Viszont ugyanezt a hallót kínai írásjegyekkel leírva látnom, hát az valami fenomenális. 哈喽哈喽, áhh, lidércesJ Namost, a jelentkezők szinte kivétel nélkül hímek. Általában nem jelölöm vissza őket, de néha az ujjamat odaviszi valami démon az accept gombra. Ebből két sztorim van.