Az úgy volt, hogy Szvetlána barátnőmmel kettecskén elmentünk egy csodálatos vietnami utazásra, 2018 januárjában, az utolsó Ázsiában töltött januárban. Minden fantasztikus volt, életem egyik kiemelkedő eseménye. Már három és fél év volt mögöttem Kínában. Eredetileg egynek indult, egy éves szerződést írtam alá.

Mikor viszont Glanz márciusban feltette a kérdést, maradnék-e még egy évre, rövid habozás és mérlegelés után igent mondtam. Valamiért volt egy nagyon nyomasztó érzésem, hogy én még nem fejeztem be itt a dolgomat. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt, és tényleg becsületesen lekörmöltem a kockás papírra az érveket és ellenérveket, ahogy azt kell.

Mellette szólt a viszonylag alacsony stressz és munkateher, a 15 évnyi szja. hatálya alá tartozó egyéni vállalkozói lét után üdító volt a fix fizetés, még ha nem is volt túl magas.

Gyakorlatilag kipihenhettem több mint 40 év stresszét, aggódását, bizonytalanságát. Tudtam, hogy a családom jó helyen, jó kezekben van. Jól esett a sok szünet, amikor hazamehettem, otthon lehettem, mégis izgatottan mentem vissza minden alkalommal. Soha nem volt két egyforma tanév, új arcok, új rendelkezések, új protokoll, új programok. 

Szakmailag azonban erősen önbizalomromboló volt, a korábbi posztokból kiderül, hogy miért, Bár, talán ezek is tanítások voltak, ki tudja...A légkör is egyre hűvösebb lett körülöttünk, én már 2016-7-ben éreztem azt, ami sokaknak csak most esett le a kínai bezárkózással kapcsolatban. Ne felejtsük el, én egy nagyon konzervatív, hagyományőrző, nem túl fejlett vidéken voltam. Az igazi Kína. A legjobb választás a sorstól. 

 A több éves távollétem egyben a problémákkal való szembenézés ellenszere is volt, mivel nem tudtam, mi a megoldás, sőt, magát a problémát sem igazán tudtam azonosítani, így azt reméltem, Kína lesz az én menedékem, megvilágosodásom helyszíne. Igaz, nem vonultam fel a Shaolin-templom hegyi barlangjába kilenc évig meditálni, mint a jó Bodhidharma, pedig közel volt, ment oda busz is...

Na, szóval, ez a folyamt megismétlődött még kétszer. 

Mígnem, visszatérünk a kezdőpozícióba, Hanoiba. Egyik este épp a hostelhez közeli kis utcában ténferengtünk, nézegetve a bazári portékákat, elugrálva a szelíd motorosok elől, visszamosolyogva a cseppnyi utcai árusokra és járókelőkre. Egyszer csak, az egyik standon szembetaláltam magam egy pár textilfigurával. Egyből kiszúrtam magamnak egy kacsát és egy teknőst. Ők ketten az én totemállataim. A kacsa azért szimpatikus, mert a földön, a vízen, és a levegőben is egyaránt jól érzi magát és biztosan mozog, viszonylag szelíd lény, hűséges a párjához, és fényesre, ropogósra sütve valami mennyei lakoma készülhet belőle. A teknős pedig egyetlen kékszeműm kedvenc játéka volt, mit játéka, fizikai testének kiterjesztett valósága, számtalan mókás kaland főszereplője. 

Szóval, szemez velem a teki meg a hápi. Tudni kell rólam, hogy csak mérsékelten vagyok impulzusvásárló, függő pedig semmiképp, bár tud örömet szerezni új zsákmány, egy kis jutalomfalat, de a józan ész határain belül. Na, ez a józan ész most hirtelen elillant, mert olyan történt, ami sem azelőtt, sem azután. Azt mondta nekem ez a két jószág, hogy "Vegyél meg!". Nem viccelek, a fejemben hallottam a hangot. Tényleg ilyen sohasem történt velem. Ezért aztán, némi tapogatás, szemezgetés és fényképezés után megráztam magam, hülye vagy Ídi felkiáltással,  szépen hazaslattyogtunk, felszisszent a finom vietnámi sör, ment az esti csevegőprogram. Aztán Lanát felhívta a fia, így én elmentem zuhanyozni, de közben egyfolytában zakatolt az agyam. Kijöttem a zuhany alól, ők még mindig razgavarivali, én pedig uccu, beleugrottam a ruhámba, vettem a táskámat és kisurrantam az ajtón, zakatoló szívvel. Mondom, hogy bolond!!!  A sör nem lehetett, talán a reggeli kókuszlé, vagy a tojásssárgájával felütött kávé, nem tudom. Eladták, hülyevagy, bezártakmár, hülyevagy, húzzálmárvissza, hülyevagy. 

A kis textilbe öltözött dzsinnek ott voltak még, én meg 10 perc múlva otthon velük. Mama és fia még mindig csevegtek, észre sem vette, hogy elmentem és viszzajöttem. Utólag jót nevetett, és azt mondta, vele ez sűrűn előfordul, hagyja magát a hangoktól vezérelni, csak a bankszámlája nem hallgat arra a szóra, hogy töltődj. 

Végül, ami talán a legfurcsább és legfontosabb a történetben: amikor ott álltam a jószágok színe előtt, és már megköttetett az üzlet, a hang még azt is mondta a fejemben, hogy "Ideje hazamenni." És tudtam jól, hogy ez a haza nem a Hanoi Brother Inn hotel, de nem is a Zhenshui Lu 318. 
Ideje volt hazamenni. Itt vagyok.