Több, mint négy év telt el az utolsó bejegyzésem óta. Pont annyi idő, mint amennyit Kínában töltöttem. Akkor, számos racionális és érzelmi ok miatt döntöttem úgy, hogy hazajövök, bár adminisztratíve maradhattam volna. Reméltem, hogy még visszamehetek, és persze azóta is hiányoznak azok az élmények, hiszen nagyon sok felfedezést, tapasztalatot, szemfelnyitást köszönhetek nekik. 

Az élet úgy hozta, hogy azóta sem jártam ott, részben a világ történései, részben a saját problémáim miatt. Most nem is annyira vágyom oda, az ország jelenleg nem a legszimpatikusabb formáját hozza, de tudjuk jól, minden csak időszakos, majd elmúlik ez is egyszer. Kérdés, lesz-e még erőm, lehetőségem, akaratom visszamenni? 

Most próbálok visszatekintgetni, főleg azért, hogy majd vissza tudjak ide jönni elolvasni, amire már magamtól nem is emlékszem, mert az a gonosz német fickó kiveri a fejemből, meg ... hát csak úgy. Nem lesz se vicces, se érdekes. Én szóltam. 

Mindenképp jó döntés volt, hiszen ez életem egyik fő vágya volt, kipróbálni, milyen külföldön élni, más kultúrákat megismerni, utazni, szóval minden értelemben világot látni. Így a halálos ágyamon nem bánkódhatok majd, hogy ez sem sikerült. Szakmailag is mindenképp jó és szükséges lépés volt: rengeteget tanultam, az országról, a nyelvről, a szokásokról, mindenről, így bátran állhatok a diákjaim elé, talán autentikusabb arc lettem, mint korábban :), és tovább tudom adni ezt a tudást, tapasztalatot, és főleg, a szemléletet. 

Emberileg is jó volt, szereztem új ismeretségeket, barátokat, új minőségeket tapasztalhattam. Tudjuk jól, az utunkon csak nagyon kevesen jönnek velünk végig, a legtöbb ember csak ideiglenes útittárs egy bizonyos szakaszon, és azután már csak hálával tartozunk nekik, amiért felvállalták, hogy katalizálják életünk eseményeit, döntéseit, tanulásunk folyamatát. Meg kellett tapasztalnom, milyen egy teljesen más értékrend szerint élni.

A más kultúra azt is jelenti, hogy más koordinátarendszerben múködünk. Ha már matek, talán úgy is tudnám érzékeltetni, hogy olyan, mintha mi a kis tízes számrendszerű világunkból átmasíroznánk nagy arccal a kettes, vagy ötös, vagy, ha már Kína, akkor a nyolcas számrendszerbe.  Ha felkészületlenek vagyunk, azt hisszük, mindennek ugyanakkora az értéke, mint otthon a Tízesben, az egyesek házában lakó egyes az egyet ér, a tízesben tanyázó hármas, az harminc, és így tovább. Aztán egyszer csak ráeszmélünk, hogy ez itt nem megy. Vannak, akik már kicist felkészültebbek, magamat is ilyennek gondoltam. Igazából az átváltás sokszor nehézségekbe ütközött, mert nem votlam túl gyakorlott, és már nagyon hosszú időt töltöttem el a Tízes világban. De legalább az elmélet jól ment!  Igazán nagy nehézségek csak a hosszabb számsorokkal, azaz a mélyebb rétegekkel voltak. Ehhez bruttó négy év, nettó 2 év 9 hónap kevés. 

Anyagilag deficites volt a történet, egyrészt, mert az ottani fizetés eleve nem volt valami csúcskategóriás, ez volt az ára az alacsony terhelésnek, a viszonylag kevés stressznek és a vidéki életnek. Arról nem is beszélve, hogy eleve csak 10 hónapot fizettek egy évben. Azonkívül, évente csak egy retúr repülőjegyet térítettek, én pedig a négy tanév alatt összesen kilencszer jöttem haza. Ez kb. 5 havi fizetésemet el is vitte. Viszont amíg ott voltam, megtapasztalhattam, milyen az, ha a boltban nem kell számolgatni a filléreket, és végre nem csak angol használtruhában parádézhatok. Ha valami elromlott a lakásban, ment az üzenet, jött a mester, semmiért nem kellett fizetni, csak ha vettem valamit a lakásba, kis könyvespolcot, takarókat, ágyneműket, kávéfőzőt, joghurtkészítőt, szódagépet, ilyesmiket. 

Igazság szerint azóta is használok rengeteg holmit az akkor vásároltakból, cipők, táskák, kabát, bizsuk, amíg el nem porladnak, igyekszem vigyázni rájuk és szeretettel használni őket. Egy fantasztikus kirándulás is belefért,  Vietnamba, ami örök emlék, mert jó útitársam volt, nem kellett garasoskodni, bár a pazarlás nagyon távol áll tőlem eleve, én tervezhettem, mikor,  hova megyek, mit csinálok, mit eszem, maga a szabadság. 

Rengeteg apró, de nagyon becses élmény, amiket azelőtt (és sajnos nagyrészt azóta is) nélkülöztem, és mindig boldogan, hálás szívvel emlékszem vissza rájuk, megtámogatva a Google fotótár tartalmával. 

Nagyon sokat voltam egyedül, ami nem baj, szeretek egyedül lenni, de mindig volt ott a környéken valaki, ha netán nagyon elmagányosodtam volna.  Róluk majd később. 

Mivel elég sok szabadidőm volt, ezért rengeteg filmet néztem, zenéket hallgattam, olvastam.
Egy egészen különleges élmény volt az egyik december 31-i napon a kínai tévében megnézni a bécsi újévi koncertet.  Szóval, azt hiszem, egy kis extra tartalékot képeztem hazaszeretetből, nemzeti (nem nacionalista!) büszkeségből, és megtanultam még jobban értékelni azt a kultúrkört, amelyben felnevelkedtem, és ezzel párhuzamosan kíváncsian, nyitottan, befogadóan állni az aktuálisan otthont nyújtó kultúra felé. 

Folytköv.