Mivel szégyenletesen régen nem írtam, itt az ideje leporolni néhány régebbi emléket, amit megosztásra érdemesnek tartok.
A vizsgák és az értékelések adminisztrálása után már sok érdemleges nem történt, az utolsó előtti napon Angie kollégával együtt mentünk Zhengzhouba, ő aznap szállt haza, igen kellemes cirkusz rendezése után. Miután egy db. max 23 kilós csomag feladása engedélyezett, ezért ő természetesen kettőt akart feladni, amik összesen kb 26 kilót tettek ki, erre mondta a kislány, hogy ok, de akkor 400 és 1000 RMB közötti pénzt kell fizetni. Előző nap felhívták a repteret, megkérdezték, hogy lehet-e második poggyászt feladni, és természetesen azt válaszolták, hogy persze, no problem. Hát hogyne, az csak így megy, haha. Ráadásul, a kisasszony azzal vigasztalta még a szerencsétlent, hogy majd Pekingben, ahol újra be kell csekkolni, újra ugyanebbe a problémába fog ütközni. De aztán addig ajvékoltunk, hogy végül is felengedte mindkét csomagot, ingyért, de mondta, hogy Pekingben újra kell kezdeni a harcot. Aztán becsipogott a cucc, ki kellett bontani az egészet, Angie, a művészlélek, telerakta a bőröndjeit gyönyörűen becsomagolt karácsonyi ajándékokkal, mert kb 4 éve nem volt otthon, hadd örüljön a család, na most mindent szét kellett barmolni, merthogyugyanis volt köztük egy díszkard is JJJ Pekingben persze fizetnie kellett, szegény asszony, igen elgyötörten érkezett meg Plymuthba....
Én a reptérről bementem a városba- köszönöm a CUZ-nak, hogy bár ezt a repjegyet nem fizették, mégiscsak az én magánvakációm, de adtak kocsit és sofőrt, aki kivitt minket a reptérre, és utána engem be a városba, sőt, amikor visszajöttem, ki is jött elém és hazahozott. A főtéren volt találkám Norbival és Zolival, a Keleti Nyelvek két tehetséges diákjával, akik ösztöndíjjal tanulnak kint Jinanban, és most éppen Zhengzhouban voltak, így összehoztunk egy rövid találkát, ami egy Mekdöncis vacsorában realizálódott.
Utána taxit akartam fogni, hogy elmenjek a hotelba, amit interneten foglaltam két nappal előtte, ámde sehol egy rendes taxi, mindenhol csak ilyen piros kis nyitott autókák, mint kb a Margitszigeten azok az izék. Mindegy, megpróbálkoztam, de nem nagyon akart egyik se elvinni, pedig nem a világ végén volt, kb mintha a Deák térről akartam volna eljutni mondjuk Békásmegyerre....Volt egy bácsi, igazi mesebeli manó, a számok tükrében: kb 600 éves, 100 centi magas, 3 fogú, 9 millió dioptriás, 1 köbméter büdös, még jó, hogy nem akart elvinni. Aztán odatoppant egy fickó, aki mondta, hogy elvisz. Igazi vérbeli feketetaxis volt, és nem is akármilyen járművel, egy elektromos robogóval! Nem kellett kétszer mondani, már pattantam is fel mögé, fel a bukó, bátyót átölel, és indulhat a száguldás. Kb 30 km/óra sebességgel, át Zhengzhou utcáin és terein, kb 40 perces út volt, már sötétedés után, a fények, a város, a szellő, a forgalom kellős közepében suhanva....hát, nagyon jó volt, egy igazi kínai élmény, végre. És az utat is tudta, csak a legvégén állt meg érdeklődni, hogy pontosan merre, de az is rendben volt, és 70 népi pénzt kért és én azt mondom, megérte. A hotel jó volt, másnap a reggeli lehetett volna jobb, de azért jóllaktam, csak nem volt nagy választék, és nem volt KÁVÉ. Még jó, hogy a szobában volt nesz. Mármint kafé. Nem sok időm maradt, azért kitaxiztam (rendes, igazi taxival) a reptérre, semmi gondom nem volt, egyáltalán, sohasem, és szépen, röpke 30 óra után, hazaérkeztem imádott fatornyos metropoliszomba.
