Nos, ma még egy bejegyzést írok, hogy azt higgyétek, hogy gyakran fogok posztolni. Nem, csak közben beesteledett, és miután megvacsoráztam, elnyammogtam egy-két hazai bonbont, amit kedves-drága Szilvimtől kaptam búcsúzóul,  majd úgy döntöttem, hogy sötétedés után is kimerészkedek a kampuszra, főleg, hogy a megszokottól eltérően nagy volt a zaj. Az idő nagyon kellemes volt, olyan otthoni késő-augusztus esti. A hangulat is, a kampusz tele volt sistergő fiatalokkal, akik óráról, könyvtárból, menzáról ballagtak a kis utcácskákon. Sulidiszkó is lehetett valahol, meg a sportpályán üvöltött a kivetítőről valami amerikai movie. De a tücsökzene most is elnyomott mindent, sőt, az első éjjel hallott madárka is füttyögött valahol, akit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk fülemülének, bár valószínűleg ugyanannyira lehetett fülemüle, mint nádifarkas, de mindegy, nagyon dárenbézben nyomta. A rózsák is illatoztak rendesen, és a hold is látszott, nagyon mézédes-sárgán, szóval imádnivaló volt az egész. Ahogy korábban élveztem a csendet és a nyugalmat, amit csak nagy néha zavart meg a felső szomszéd ikerpárjának valamelyik életjelensége, esetleg az ablak alatt gyomlálgató agrártársadalom hangos tájnyelvi karattyolása, most ugyanúgy élveztem ezt a sok-sok mindenből összeálló, igazi kínai hangmozaikot. Próbáltam elvegyülni a drága kis szúnyogtestű kínai fiatalok között, ami bányasötétben menni is szokott, de Kínában szinte lehetetlen, mert európai vagyok, kövér és kékszemű, amely tényezőkből már csak egy is nagyon magára tudja vonni a figyelmet errefelé. Mindenesetre imádtam az egészet, és élveztem a fiatalok jelenlétét. Biztos, hogy két hét múlva egyiket-másikat legszívesebben forró olajban rántanám ki, és sós kútba tenném, de most jól esett. Na, jóéjszakát.