Egy hava vagyok itt
Nos, mostanában nem írtam valami sokat, szomjazzatok csak. Lényegileg: most az útlevelemre várok, benne a tartózkodási engedéllyel, ami elméletileg 13-án lesz meg. Múlt héten már rinyákoltam Glanznak, hogy mikor jön a pénzem, mondta, megkérdezi. Pénteken jött, mondta, hogy ma utalják. Ahogy ezt kimondta, jött az sms, hogy megjött a zsé:) Egyébként azért nem fenyegetett az éhenhalás veszélye, egyrészt sok mindenre jó a 30-as testtömegindex, másrészt jelentkezett egy alapítvány, akik megsajnáltak, hogy még mindig nem jött meg a repjegypénzem, és felajánlották azt a maradék pénzt, ami az Isaura szabadulólevele és Esmeralda szemműtétje után megmaradt. Köszönöm nekik:)
Már van drótos netem is, viszont nincs ivóvizem. Múlt héten nagy robajjal bejöttek felszerelni a falra, az erkélyszerű ablakmélyedésbe egy fali vízautomatát, amibe vezetéken jön a tisztított ivóvíz, erre Glanz nagy örömmel mondta, hogy huhú, hát akkor már nem kell nektek vizesballonokat haburcolnom. Viszont nem jön víz a falból, így maradt a mikrózott víz meg a kokakólé. Tudom, menjek le a boltba palackos vizet venni, de az fúj, nem szeretem. Ja, szerelés: a kis 30x20x15 cm-es eszközt hárman szerelték, plusz az a csaj, aki valószínúleg valamelyiknek a pávatyúkja lehetett, simán behullámzott mind az öt külföldi tanár lakásába, lehuppant a kanapéra, és volt, ahol fényképezett is. Nálam ezt megelőzte a meghökkenés, hogy kínaiul szóltam hozzájuk. Ezen elméláztak kicsit, majd pávatyúk megmondta a frankót: á, hát ezek külföldiek, meg tanárok, meg minden, ezeknek megy a kínai is. Ja, az előttem lévő négy csak az éberséget altatta.
Szombaton Angie-vel ettünk meg lófráltunk a városban. Este megérkezett a hatodik vendégtanár, amerikai és hímnenmű, és kb. 60. De jó fej, eddig Ukrajnában tanított, meg előtte Kínában is. Kb. két hónapja tudják, hogy jönni fog, a múlt hétfőn megérkezett négy hatalmas bőröndje is, akiket előreküldött belakni a helyet, de egyelőre nálam parkoltak a használaton kívüli hálószobában, merthogy: „még nincs előkészítve a lakása.”. Nem baj, még most se volt, amikor megérkezett, nem volt bútor benne, csak kosz.
A diákokkal megyegetünk, haladgatunk, a semmiből a ködbe befelé. Vicces, hogy mindenkivel kb. ugyanazt az anyagot veszem, mégis minden csoport máshogy reagál, van, ahol veszik az adást, és van, ahol zombihulla-tekintettel néznek rám, vagy a szemhéjukra belülről. Most odáig jutottam, hogy a névsor szerint ültetem őket, legalább a hiányzókat be tudjam írni, mert hogy a nevüket meg nem jegyzem az életben se, az is biztos. A mai párbeszédben szerepelt Mexikó, Brazília és Dél-Korea. Egyikről se tudták, hol van. Dél-Korea azért némelyeknek derengett, már csak a tévészappanok miatt is, mert azok itt is mennek. De azért édesek....a kis szúnyogtestű földönkívüliek. Már nagyjából megszoktam őket, és fel is adtam a reményt, hogy komoly előrelépés lesz ez az év az ő angoltudásukban. Egyszerűen lehetetlen küldetés. Itt nem úgy megy, hogy na, akkor dolgozzatok párban, játsszátok el, stb. Némelyik tényleg egy négyéves szintjén van bizonyos értelemben, persze ettől még szakmai tárgyakból lehet jó, mert nem retardáltak, csak valahogy, ahogy Angie fogalmazott „they are not streetwise at all.” Általános szabály, ha egy kínai zavarban van, akkor vihog. Na, ezt a skillt már én is kifejlesztettem, nagyon jól jön, ha jöttök, lehet gyakorolni már előre.
